Nemrég beszéltünk a tragédiákat rögzítő képek erejéről, arról, hogy mennyire jelen vannak a hírekben és a nagy fotóriporteri díjakban. Nehéz azonban felmérni azt az emberi dimenziót, amelyet egy kép elérhet, egyértelművé téve, hogy nem csak grafikáról van szó - az emberek fájdalmáról szól. Azt is nehéz felmérni, hogy milyen árat kérnek érte a képernyő túloldalán lévők,Gyakran "keselyűnek" tekintik, aki elrontja a szenvedők végső jogát. Kevin Carterről is beszéltünk.

Ezen a héten a magazin Csapat közölte Taslima Akhter, egy bengáli fotós vallomását, aki április 24-én a Banglades fővárosának, Dakkának külvárosában, Savárban összedőlt épület romjai között volt. Ő készítette az egyik olyan képet, amelyet nehéz elfelejteni. Úgy hívta, hogy Végső ölelés ("Végső ölelés"), amely kép a több mint ezer halálos áldozatot és közel 2500 sebesültet követelő tragédiát szimbolizálja.

"Sok erőteljes kép készült a Dhaka külvárosában lévő textilgyár pusztító összeomlása után. De előkerült egy szívszorító fotó, amely egyetlen képen egy egész ország szomorúságát örökítette meg" - tette közzé a Csapat a honlapján.

A szintén bengáli fotós, Shahidul Alam, a Pathshala dél-ázsiai fotográfiai intézet alapítója a magazinnak elmondta, hogy a kép "miközben mélyen felkavaró, kísértetiesen szép. Egy ölelés a halálban, gyengédsége a romok fölé emelkedik, hogy megérintsen minket ott, ahol a legsebezhetőbbek vagyunk. Nyugodtan mondja nekünk: soha többé".

Taslima számára az érzés, amit ez a fotó kivált, a zavarodottság érzése: "Minden alkalommal, amikor ránézek erre a fotóra, kényelmetlenül érzem magam - kísért engem. Mintha azt mondanák nekem: "Mi nem egy szám vagyunk, mi nem csak olcsó munkaerő és olcsó életek vagyunk. Mi is emberek vagyunk, mint ti. A mi életünk ugyanolyan értékes, mint a tiétek, és a mi álmaink is értékesek".""

Elmondta továbbá a magazinnak, hogy kétségbeesetten kereste, hogy ki ez a két ember, azonban nem talált nyomot: "Nem tudom, kik ők, vagy milyen kapcsolatban álltak".

Kétségtelen, hogy a fotó jövőre a nagy fotóriporteri versenyek élvonalában szerepel majd, amikor mérleget vonnak az elmúlt hónapok nemzetközi tudósításairól. Úgy tűnik, hogy erre még szükség is van, mert ennek a tragédiának (talán a "bűncselekmény" lenne a helyesebb szó) a következményei nem szunnyadhatnak a romok alatt. Ezzel Taslima bizonytalanságát lehetne csillapítani:"Holttestekkel körülvéve az elmúlt két hétben hatalmas nyomást és fájdalmat éreztem. Ennek a kegyetlenségnek a szemtanújaként szükségem van arra, hogy ezt a fájdalmat megosszam mindenkivel. Ezért szeretném, ha ez a fotó látható lenne."